Lassan egy éve mindenki várja, hogy jön a következő válság és ránk szakad az ég. De milyen válságok voltak korábban? A 2008-as Nagy Recesszió mindenkinek élénken élhet az emlékezetében, de azt tudtátok-e, hogy a gazdasági visszaesések egyáltalán nem új dolgok? Sorozatunkban bemutatjuk néhány korábbi válság történetét, az első egy válság Róma történetéből.
Kezdetnek utazzunk vissza az időben néhány évezredet. A gazdasági visszaesések és sokkok a szervezett államok és a termelés bonyolultságának növekedésével egyidőben kezdtek megjelenni. Az ó- és középkor gazdasága gyökeresen eltért az általunk megszokott modern működési formájától, ez nem jelentette, hogy mentesek voltak krízisektől. A recessziók hasonlóan pusztító következményekkel jártak, mint manapság. Lehet, hogy a kiváltó nem egy tőzsdei buborék volt, hanem egy járvány, vagy katonai vereség, de a jelenség tünetei számunkra is felismerhetők.
Római hitelpiaci válság 33-ban, bevezető
A Római Birodalom csúcsán járunk, Augustus megszilárdította Rómában a császárság hatalmát, a kontinensen pedig a Birodalom uralmát. Őt a trónon a hírhedten zsugori (és perverz) Tiberius követte. Időszámításunk szerint 33-ban az ő uralkodása alatt történt az első részletesen lejegyzett gazdasági válság.
Bár, a válság jól dokumentált kétezer év távlatából bizonyos részletek összemosódnak. Több teóriai is verseng a pontos okokról. Az egyik elsősorban politikai intézkedések súlyát (uzsoratörvény, földtörvény) hangsúlyozza. Más teóriák szerint Tiberius megszorító politikája, és egyes üzleti döntések szerepe is jelentős volt a válság kirobbanásában. Nem fogok az akadémiai vitában igazságot tenni, számunkra a válság története ennél érdekesebb.
Tiberius és a Szenátus szerepe
A válság egyik kiváltó oka a változó császári politika volt. Tiberius szakított elődje intézkedéseivel és visszafogta az állami beruházásokat az Örök Városban. Modern kifejezésekkel élve Tiberius a megszorító politika híve volt. Egyes becslések szerint uralkodása kezdetén az uralkodói kincstárban 100 000 000 sestertius volt az egyenleg, végére viszont már 2 700 000 000 rúgott császári vagyon, tehát ha a kincstár növelése volt a cél, akkor sikeresnek mondható ez a néhány év. Ugyanakkor az állami beruházások elmaradása lassította a gazdaságot és csökkentette a forgalomban lévő pénz mennyiségét, hiszen azok a kincstár mélyén pihentek. Ez előkészítette a terepet egy lassulásnak és recessziónak, önmagában azonban nem vezetett volna valószínűleg válsághoz.
Döntsük be a hitelezést, mi baj lehet?
Gondolta a fentit néhány földbirtokos és szervezkedésbe kezdett. A Szenátus itáliai földekkel rendelkező tagjai úgy döntöttek, hogy felelevenítenek egy Julius Caesar korában hozott törvényt. Ez a rendelkezés kimondta, hogy hitelnyújtáshoz a hitelezőnek meghatározott mennyiségű biztosítékot kell tudni felmutatnia Itáliában található földbirtok formájában. A hitelezéssel foglalkozó üzletemberek viszont kollektíven úgy döntöttek, hogy a következő módon állnak a szabályhoz:
A ravasz földbirtokosok azt remélték, ha kényszerítik a bankokat, mert róluk beszélünk, hogy földeket vegyenek, akkor birtokaik értéke az egekbe fog szökni. Tömegesen támadták meg bíróságokon a hitelezőket uzsorázással és jogtalan szolgáltatás nyújtás vádjával.
A bíróság a törvény szerint ellenük is ítélt, de mivel sok szenátor is áldozatul esett volna a Szenátus és Császár 18 hónapnyi haladékot adott a helyzet kezelésére. Ez azzal járt, hogy az eddig bankokat hitelező befektetők egymás után kezdték lehívni a tőkéjüket, azaz kezdték volna, de a bankok nem tudták előteremteni a pénzt. Az ördögi kör elindult senki sem akarta megvenni a bankok befektetéseit, mert nem volt szabadon hozzáférhető vagyona, a befektetések elértéktelenedtek, villák és versenylovak az eddigi áruk töredékéért keltek el. Nem egészen úgy sült el a dolog, ahogy a kitalálók elképzelték.
Kockázatos üzelmek
A fenti két dolog önmagában is elég lehetett volna már a válsághoz, de William S. Davis Influence of Wealth in Imperial Rome című könyvében megoszt egy harmadik kiváltó okot is. Néhány kockázatos üzleti befektetés pont rossz időben dőlt be.
Először, az alexandriai Seuthes & Fia kereskedelmi vállalkozás három fűszerekkel megrakott hajóját vesztette el a Vörös tengeren egy viharban, és az etiópiai tevekaravánjaik sem voltak olyan nyereségesek, mint korábban. Ezzel egyidőben a Malchus és Társa az Antiokban, Ephezuszban és Tyre-ben érdekeltségekkel rendelkező vállalkozás hirtelen csődbe ment egy szabados sikkasztása és föníciai dolgozók lázongása miatt. Mi a közös a kettőben? Ugyanaz a bank hitelezte mindkettőjüket. Gondolom látjátok hova tart a sztori.
A Quintus Maximus & Lucius Vibo bankháznak nagy kitettsége volt a fenti két vállalkozásban, amikor a Via Sacra (a római Wall Street) befektetői megsejtették, hogy gond lesz a QM&LV-nél megrohanták, hogy hozzájussanak a pénzükhöz. A járvány tovább terjedt azzal, hogy kiderült a Pettius Testvérek bankháznak a QM&LV felé volt nagy a kitettsége. A bankpánik beállt, mindenki a pénzéhez akart jutni, de a bankházaknál nem állt takaros sorokban az arany, hanem befektetésekben tartották, amiket nehéz volt pénzzé tenni. Főleg, mivel egy Észak-galliai lázongás miatt a Pettius Testvérek befektetései éppen kifejezetten kockázatosnak számítottak. A két bankház ugyanazon a napon bezárta kapuit, kvázi csődöt jelentett. Ez természetesen megrázta az egész bankrendszert, amit tovább súlyosbított a már ismertetett politikai döntéshozatal is.
A válság megoldása? Pénz, pénz, pénz
A Szenátus képtelen volt megoldani a helyzetet, ezért iránymutatásért futárt küldtek az ekkor már Caprin tartózkodó császárhoz. Tiberius szakítva garasoskodásával, megnyitotta a pénzcsapot és felfüggesztette Caesar törvényének betartatását.
A császári kincstárból 100 000 000 sestertius kölcsönt (3 évig kamatmentes) biztosított megbízható bankházak számára, akik így ki tudták fizetni a hitelezőiket. A legsürgetőbb ügyek elintézése után beindult a magánhitelezés is, ezáltal a bankpánik gyorsan megoldódott. Ez nem azt jelentette, hogy mindenki visszakapta a pénzét, voltak olyanok akik minden pénzüket elvesztették, és bankok amik sosem tudtak újra kinyitni. A gyógymód számunkra is ismerős lehet, hiszen például 1929 után amerikában a New Deal program, vagy napjainkban a kvantitatív ízing (pénznyomda) is hasonló megfontolásokon nyugszik. Megismerve az első részletesen lejegyzett gazdasági krízis történetét meglepő mennyire hasonló, ahhoz amikkel saját életünkben is találkozhattunk. Talán a mögöttes termékek bonyolultabbak, de a lényeg ugyanaz maradt.
