Őszinte elmélkedés a karrierváltásról

Éreztétek már azt, hogy nem szívesen keltek fel reggelente és mentek be a munkahelyetekre? Hogy megkérdőjelezitek azt, hogy amit csináltok, az tényleg Nektek való-e? És hogy sokkal inkább szeretnétek valami kézzel fogható eredményt látni a nap végén?

Nem csak én, de a körülöttem élők egyre gyakrabban érzik ezt, így elgondolkodtam, hogy vajon mi vezethet oda, hogy 29 évesen úgy érezzük, hogy kiégtünk a munkában. Természetesen nem tudok minden szakmáról nyilatkozni, így kiragadom a jó öreg multi létet, mert azt ismerem és arról tudok őszintén beszélni.

A történet ott kezdődik, hogy már egész fiatalon, legkésőbb 18 éves korunkig el kell döntenünk, hogy vajon melyik irány, szakma lenne számunkra a legideálisabb.  Vannak a szerencsés helyzetben lévők, akik látják a szüleik példáját vagy ismerős, rokon életét és azonnal rájuk talál a tökéletes szakma, de azt gondolom, hogy a legtöbbünknek valahogy nincs egy megrengethetetlen pont, hogy miért is tanulja pont azt? Aztán jönnek a tömegszakok, a jól csengő szakmák, az elképzelések, álmodozások a sikersztorik, amiket láttunk egy Youtube csatornán vagy mi Y generáció a TV-ben. De tegye fel a kezét, aki egy gazdálkodás-menedzsment szakról tudván tudta hogy egy multinál fog kikötni és napi 10 órát fog dolgozni?

Arra akarok kilyukadni, hogy egyszerűen a jól csengő szakok mögött, 18 évesen, gőzünk sincs arról, hogy pontosan mit is csinál egy ember, ha bemegy akárhová is dolgozni a napi 8 (jó lenne, ha csak ennyi lenne) órájában.

Ezt követi a felismerés lépcsőfoka. Bekerülünk a magyar felsőoktatás rejtelmeibe. A top egyetemek szürreális, már-már logikátlan elvárásainak forgatagába, próbáljuk tartani a lépést többszáz hasonlóan elveszett társunkkal együtt. Aztán elbizonytalanodunk az első bukás után, vagy amikor  harmadjára olvassuk az integrálásról szóló jegyzeteinket és még mindig nem értjük. Sokszor már csak évekkel később jön a felismerés, amikor már túl sok idő telt el ahhoz, hogy feladjunk valamit. Aztán megcsináljuk, mert anya boldog lesz a diploma miatt, meghát annyian csinálják ezt a szakot, biztos nagyon jól lehet vele keresni. Végül befejezzük.

Majd elindulunk munkát keresni. Tengernyi hirdetés, melytől újra felcsillan az a remény, ami miatt egykor elkezdtük a szakot. Csak kapkodjuk a fejünket a dinamikus fejlődő vállalat, szuper csapat és közösség, még ennél is jobb juttatási csomag és jól ismert cégnevek között. Az elvárások kezdőként talán keménynek tűnnek, felelősség, kockázat, határidők betartása, projektekben való részvétel…dehát ezt mind tanultuk az egyetemen így a 0 tapasztalatot igénylő állásokat meg is pályázzuk.

Jó esetben karizmatikus megjelenésünkkel, jó szöveggel és némi tudással a fejünkben megugorhatjuk a felvételt, na meg persze a sokat mondó egyetemi végzettségünkkel. Aztán a mámor, hogy felvettek, hogy nem volt hiábavaló a küzdelem és az a sok hajnalig tartó tanulás, a sírás a kimerültségtől, mind mind megérte. 

Felvértezve hát a magabiztossággal, a tudással és lelkesedéssel berobbanunk a közösségbe és keressük mindazt, amit olvastunk a hirdetésben. Emlékeztek? A szuper, dinamikusan fejlődő vállalatot, a király csapatot és persze a juttatási csomagot. Mindenki mosolyog, jófejek és érzed, hogy megfogtad az Isten lábát.

Mint a filmekben itt jön a vágás: 5 évvel később. Kiindulva magamból és néhány barátomból, ez idő alatt minimum egyszer már váltottál munkahelyet. És ha másra nem, az egyetem megtanított gondolkodni és átlátni bizonyos dolgokat. Így mostanra rájöttél, hogy nagyjából minden multi egy kaptafára készült, a küzdelmek, a berendezés, a napi rutin, de még a munka is, nagyjából ugyanaz. És mi változik? Az emberek körülötted. Szerencsés esetben tényleg egy jó közösségbe kerülsz, ami segít elviselni ezt.

De rájössz, hogy minden ami kecsegtetőnek tűnt és fiatalon szépnek, azok mára üres szavak és elkezded keresni azt a lelkes embert önmagadban, aki az első szerencsés felvétel után várta, hogy dolgozhasson. Hogy értéket teremtsen, hogy lássa, hogy amit beletesz az megtérül és eredményes.

Hát így születik meg a karrier váltás gondolata. Nem kell hozzá 20-30 év, hogy megund, hogy eltelj vele, hogy kiégj, hogy azt érezd ez nem neked való és kell valami, ami miatt reggelente boldogan kelsz fel és tele ötletekkel kész vagy arra, hogy mindazt amit megtanultál végre kamatoztathasd. Mert ez az, ami nekem, nekünk, nektek hiányzik, hogy ne egy robot munkának érezzük, hogy gondolkodhassunk, alkothassunk szabadon és tanuljunk a hibáinkból, ha úgy van. És általában úgy van…

Azt nem tudhatom, hogy kinek mi lenne a jó szakma, de azt tudom, hogy ha ezt érzitek, akkor lépnetek kell, nem élhettek le egy életet úgy, hogy már most tudjátok, hogy ez nem nektek való és nem szeretitek ezt. Hiszen házasságot sem kötsz úgy valakivel, hogy az esküvő előtt tudod, hogy nem is szereted őt és nem akarsz vele leélni egy életet.

A munkánk ugyanilyen…nem élsz le vele hosszú éveket, ha fintorogva kapcsolod be a gépet. Vegyetek egy nagy levegőt, tervezzetek, olvassatok, járjatok utána mindennek és higgyétek el találtok valamit, ami miatt végre boldogan kelhettek fel. Nem hazudok, nem lesz könnyű mindent újrakezdeni, de magatokért teszitek. Még mindig fiatalok vagytok, életerősek, ambiciózusok és ne arra várjatok, hogy majd az élet mindent megold. Hiszen lesz még nehezebb is, családdal, gyerekekkel a vásott multilétet összeegyeztetni. Egyszerűbb már biztosan nem lesz, menjetek el karrier tanácsadásra, gyűjtsetek ötleteket és persze tőkét.

Váltásra fel!